Az utóbbi napok kétségkívül legtöbbet közölt híre Suhajda Szilárd tragédiája volt. Az ismerőseimet újfent megosztotta a dolog és persze csak a szélsőséges véleményekkel találkoztam, legyen szó akár az egyetértésről, együttérzésről, akár az elítéléséről (Minek ment oda, mi lesz a gyerekével, stb.). Pedig mennyivel egyszerűbb lenne simán csak tisztelni a holtakat.

De sajnos megint egy hegymászón csattan az ostor.

Két dolog fogalmazódott meg bennem a téma kapcsán. Egyrészt, a mai elfogadásra presszionált világunkban nem átall senki véleményt mondani olyan módon, amit ő maga más témával kapcsolatban elítél. Most, amikor egy „felelőtlen” hegymászót lehet szidni, hirtelen megszűnik a tolerancia, az elfogadás. Ha kérdőre vonom őket, zavar van az erőben: de hisz lehet mindenkinek véleménye! És ki is lehet mondani.” De akkor mi van a szélsőségekkel? Kérdezem én. Ha mindenki elmondhatja a véleményét, akkor minden profilképre rakott ukrán és orosz zászló is legitim. Vagy egy horogkereszt, nemde? Akkor az arabok által eltérített repülőgépek is legitimek, hiszen ezek mind valamilyen véleménynyilvánításról szólnak.

A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy azok, akik most a maguk kisemberi valóságukból fennen hangoztatják véleményüket, vasárnap délután leülnek autóversenyt nézni, ahol 20 pilóta – közülük sokan édesapák – kéthetente az életét kockáztatja, hogy szórakoztassa a világot és mindezért dollármilliók ütik a markukat. Ayrton Senna poszterek vannak a képzeletbeli falakon. Valóban, ma már nehéz meghalni egy Forma 1-es autóban, de 30 éve még gyakori vendég volt a halál a versenypályákon. Ahogy a rallyban is, gondoljunk csak a betiltott B kategóriára.

Vagy éppen a 60-as, 70-es évek ellenőrizetlen doppingvilágában telenyomott testépítő ikonokat istenítik, akik közül sokan szerencsésnek mondhatják magukat, hogy nem lett maradandó károsodásuk.

De tiszteljük Fa Nándort, aki ötször kerülte meg a Földet egy vitorlásban, tiszteljük Felix Baumgartnert is, aki leugrott 39km-ről.

Természetesen nem vitatom el a fentiek sikereit, hiszen nekem is vannak hasonló példaképeim, de miben más, mitől kevesebb egy profi hegymászó? Vajon hányan tudnánk megmászni akár csak a Mont Blanc-t is? Ebben a világban – ahogy bármilyen más extrém sport világában – mindenki úgy él, hogy lehet, az lesz az utolsó nap. Maga a sportoló és a családjuk is.

Az egymás felé fordulás, az elfogadás valahol ott kezdődne, hogy elfogadjuk egymás véleményét, akkor is ha különböző, de legfőképpen nem törünk pálcát olyan dolgok fölött, amit nem ismerünk, amiben nem vagyunk járatosak. Ennél sokkal értelmetlenebb dolgok miatt halnak meg emberek – például egy alig ezer kilométerre zajló háborúban.